civishir.hu 2018.02.01. 11:27

No, nem a klasszikus értelemben.
A jobbnál jobb külföldi és magyar előadók dalaival a könnyűzene asztalát táncoltatják, és persze a közönséget, 15 éve.
Ennyi telt el állandó felállásban.
Úgy működnek, mint egy család:
összetartja őket a zene, a közös élmények.
Esküvőkről, bulikról, tegnapról és máról beszélgettünk Mező Krisztával, a 15 éves debreceni Jam Zenekar énekesnőjével.

Cívishír:
15 év rengeteg idő, még egy házasságban is, nemhogy egy zenekarnál...

Mező Kriszta:

A zene szeretete egy cél felé vezet: óriási összetartó, gyógyító és kikapcsoló erő.
Ahogy a fiúk fogalmaznának: „a nyugalom szigete a szürke, rohanó hétköznapokban”. Mi tényleg olyanok lettünk, mint egy nagy család.
Ismerjük, és megtanultuk elfogadni egymás igényeit és rigolyáit is.
Vitatkozunk, megegyezünk, együtt sírunk, együtt nevetünk; másnap ott folytatjuk, ahol előző nap abbamaradt.
Az évek során „belenőttünk” a saját bőrünkbe, és ezzel együtt „beleértünk” a zenekar mostani kisugárzásába, profiljába.
Ehhez persze elengedhetetlen az igazi család, akik mindezt a háttérben maximálisan tolerálják.
A srácoknál mindenképp, hiszen mindketten tizenéve boldog házasságban élnek, két-két gyönyörű csemetével.
Talán egyszer megalakul a Jam Junior Zenekar is, hiszen mind a négy gyerek örökölte a zene imádatát.
És ha már házasságról beszélünk, azt szoktam mondani: mi fordítva vagyunk összerakva.
Legalábbis a klasszikus papírformához képest.
Nálunk a fiúknak lett családjuk, én pedig, mint a túlkoros hercegnők: még mindig nem mondtam le az igaziról.

Cívishír:
Nincs zenekarvezetőtök. Demokrácia?

Mező Kriszta:

Demokrácia van, együtt tanultuk meg azt is, kinek mi a dolga.
Nem is tudnánk jobban kifejezni az egymás iránti tiszteletünket, minthogy a szervezéstől a kivitelezésig mindent megbeszélünk.
Ebből egyértelműen kiderül: menedzsmentünk sincs, saját magunk intézzük a dolgainkat, de ez a mai világban egy élőzenét játszó zenekarnál, de sok közismert előadónál sem ritka.

Cívishír:
Nyilván sok minden változott ennyi év alatt.
Hogyan alakult az emberek zenei ízlése?

Mező Kriszta:

A rendezvényeken, esküvőkön nullától százéves korig szinte minden korosztállyal találkozunk;
el kell érnünk, hogy mindenki jól szórakozzon.
A kezdeti években állandó helyeinken, a püspökladányi Korona Hotelben és az akkor nagyon népszerű nagyerdei Sárkányban klubszinten zenéltünk, ahol nemritkán ezer ember is megfordult egy szombat este.
Akkoriban, a nagy klasszikus slágerek mellett (Neoton, Zoltán Erika, KFT, Edda, Bikini) talán leginkább a dancefloor jellegű zenék, a fiú-lánybandák voltak a legnépszerűbbek.
Ezek most visszaköszönnek, de immár retró formációkként. Az évek során a közönség visszajelzéseiből alakult ki a mai repertoárunk, ami gyakorlatilag a 60-as évektől a kétezres évekig a legpopulárisabbnak mondható slágereket öleli fel.
Most az látszik, hogy a mai fiatalok körében az említett zenék egyfajta „újrafelfedezésen” mennek keresztül.
Azok az előadók pedig, akik ma az újdonság erejével hatnak, azt a fajta zenei vonalat lovagolják meg nagy sikerrel, ami a 90-es években és a kétezres évek elején még rétegzenének számított. Ez kissé furcsa változás számunkra, de örülünk neki, hogy ez a zenei stílus is előtérbe léphetett. A Welhello zenéi például nekünk is bejönnek.

Cívishír:
Más zenekarok slágereit játsszátok. Hogyan tudjátok mégis sajáttá tenni?

Mező Kriszta:
Nagyon fontos felismerni, hogy az egyszerű másolásnak nincs értelme. Nem utánozni kell, az érzetet kell magunkévá tenni és újragenerálni. Egyfajta "szellemidézés" ez: az előadó karizmáját, a dal üzenetét kell megpróbálni jól átadni az egyéniségünkkel fűszerezve: „Jam zenekar módra”.

Cívishír:
Ennyi év alatt sok mindent tapasztalhattatok. Mi volt a legmegdöbbentőbb történet?

Mező Kriszta:
Megszámlálhatatlan kedves és felejthetetlen emlékünk van, de mindig szomorú, és minket is megérint, ha egy pár életük legszebb napja előtt nem sokkal valami oknál fogva mégis úgy dönt, hogy esküvő helyett külön utakon folytatja…Szerencsére ilyesmivel csak egy ízben találkoztunk a sok – sok év alatt.

Cívishír:
Nem adtok ki CD-t, nem hakniztok tehetségkutatókban. Egy partyzenekar számára mi a siker?

Mező Kriszta:
Ha a közönség elégedetten, jókedvvel távozik. Közhely, de igaz: ha mi nem tesszük bele szívünket-lelkünket a zenébe, azt azonnal megérzik, és játszhatunk mi akármit, nem fogja megmozgatni az embereket. Mindannyiunknak van polgári foglalkozása, jól ismerjük a hétköznapok örömét, bánatát. Nekünk is ünnepnap, ha egy fárasztó hét után egy szép helyen, egy nagyszerű buliban, a megengedett kereteken belül kikapcsolódhatunk. Ehhez viszont nemcsak mi kellünk, hanem a közönség is. Nagyon szeretjük, mikor igazi családias, ugrálós, léggitározós, együtténeklős „koncert” kerekedik.

Gulyás-Czibere Anikó

Zoli

gitár, szólóének, vokál

A zene szeretetét Édesapámtól örököltem, hiszen maga is játszott egy zenekarban. Emlékszem, négy éves voltam, mikor hazahozta a dobfelszerelését és otthon gyakorolt. Amikor felállt a dob mögül, leültem a helyére, és ott folytattam, ahol ő abbahagyta. Valahogy így kezdődött a „Nagy Szerelem”…

Így a szüleim zenesuliba írattak, zongora tagozatra, amit mellesleg soha nem szerettem…azt hiszem, akkorra annyira elvarázsolt a dobszerkó, hogy az iskolában is mindig az ütő – terem környékén „ólálkodtam”…

Közben Édesapámék természetesen hétről – hétre zenéltek, és mire 7 – 8 éves lettem, már nagyon sokszor elvitt magával. Így előfordult, hogy megengedték, hogy hol a dobost, hol a billentyűst helyettesítsem…Az első esküvő, melyet végigdoboltam, kilenc éves koromban volt…

Egyre jobban elkezdett érdekelni a gitár is, így eldöntöttem, hogy más gitárosoktól ellesve a fogásokat, technikákat, autodidakta módon elkezdem képezni magam.

Majd Édesapám kiszállt a zenekarából, és, mivel addigra már az egész repertoárt ismertem, nem volt kétséges, hogy én veszem át a helyét, a billentyű mögött.

1995 – ben mindössze tizennyolc éves voltam, mikor úgy éreztem, váltanom kell. Így egy új zenekarhoz szegődtem. Ez volt a Dió Band.

Mint minden fiatal, bár nem voltam már „pályakezdő”, de én is kerestem az utam, zenei vonalon is.

Ezért 1997 – ben átigazoltam a Cheops Zenekarba, akiket kölyök korom óta ismerek és szeretek…de itt sem fogott igazán a hely…

1999 – ben megismerkedtem Villás Öcsivel és Turuczkai Imivel, akik addigra már szintén évek óta együtt zenéltek. A szimpátia kölcsönösnek bizonyult, így 2000. január 1 – jén, ünnepélyes keretek között megalapítottuk a Jam Zenekart…

Három, szép, együtt töltött „legényév” után minket is megérintett a változás szele…Ugyanis: mi is megéreztük, hogy nő nélkül egy élőzenekarban sem élet az élet…

2003. januárjában pedig az akkori állandó klubhelyünk, a debreceni John Bull Pub ajtaján egyszercsak belépett a házisárk…ö-ö-ö…tündér… ? ?

Nade komolyra fordítva a szót: az elmúlt évek alatt mi is sokat változtunk, csiszolódtunk, formálódtunk…és köszönet mindenkinek, aki eddigi pályámon segített vagy elkísért…

…a többit a srácoknál olvashatjátok… ?